MADLEN: Rongybaba
avagy: Seprő és glória

Jöjj s adj meleget, adj fényt,
mert elkeserít
a fáradt
őszbe-szomorodás...

Jöjj s dönts emlékeket,
szerelmek
makacs
márványszobrait
rombold le!

Jöjj, emelj magasra,
mert hív a távoli ég hona,
hova együtt szállhatunk fel.

Nézd, az álmaim felé, ha egyedül röpködök,
nincs kire néznem,
s visszanézek újra meg újra a földre,
és lezuhanok,
mert kapaszkodó korlát nincsen!

Jöjj, adj szárnyakat, mert
túlzottan ember vagyok,
ám saslelket adott a Sors,
hát elkívánkozom...

Jöjj, meséld a kék eget,
szellemed májusi fényét szórd felém,
küzdj meg a bús szeptemberi remegéssel értem,
űzd el az elmúlás sápadt árnyait:
őszi félelmeimet!

Jöjj, te légy a testőröm,
uram és példaképem,
szólíts meg, kérdezz meg,
kérdezd meg tőlem, hogy fáj-e még
az, ami hozzád vezetett!

Hagyj engem sírni, de törölgesd könnyeim,
mosolyod ad reményt,
tépheted hajamat irányítva engem
ha vállalsz és elfogadsz annak, aki vagyok!

Hozz le magadnak engem a
rejtve-gomolygó szelek füstmagasából,
nézz meg és láss meg így önmagamszerűen,
tarts meg a Szeretet nyugalomöblében,
s cserébe -
no lásd, milyen rossz vagyok
depressziómat tálalom elébed,
mert mindaz, mit adhatok,
csupán csak én, én, én,
és a gyermekem.

Láss meg engem
bűneimben, láss
gátlásaimban,
láss gonoszságon át s
gyöngeségek közt,
mert mindez vagyok,
plusz még amit nem mondtam el:
tűz vagyok és víz vagyok,
láng és hamu vagyok,
fehér s fekete egyidőben,
ég madara, föld kutyája,
menny és pokol alkalmi vendége,
tündérlelkű veréb,
koronás boszorka -
ember legyen a talpán,
aki így elfogad!

Láss meg sokoldalúnak szivárványfényben,
fordíts a magad varázstükrébe,
s amit egy magamfajta
bolondos rongybaba csak rád testálhat,
cserébe mindazt megkaphatod,
nyakadba kincseket akasztok,
lásd, mi mindent adhatok:
engem-magamat,
e verset a többivel,
no és a gyermekem!