kék

GreenShade: Csodavilág ( Ihlette Skócia )

Olyan furcsa amit érzek,
ha arra, messze tekintek.
Messze, el a távolba ,
hol a magas és zöld fák
árnyéka is megnyúlt már.
Olyan most is az a kép ,
a fák , a fű , a kék ég ,
mintha nem e világi lenne.
S az este , az este , mely
csendet és nyugalmat hoz,
mélykékkel takarja le e
csodavilágot , hogy nekem,
ki minden éjjel el vágyik ide ,
megvédje ,megóvja az éjszaka
gyönyörű és könnyű leple.

TÓTH Árpád: Harangvirág

Harangvirág, harangozz, hallgatom.
Szeretnék boldog lenni egyszer.
Boldog lenni, nagyon, nagyon.
És nem leszek, ha nem igyekszel.

Most süt a nap, kék csoda vagy,
Harangvirág, illat s zene a kelyhed,
Ha van, őrjítő titkodat
Most fúdd rám, reszkesd el, most énekeljed.

Jaj neked, ha most legurul a nap,
És kék szépséged áhítata lusta,
Meg nem rezzenti holt szirmaidat
Többé az Isten semmi angelussa.

Fagyott virág, majd állasz a tetőn
Az özvegy erdő barna bánatában
A hideg felhők alatt reszketőn,
Sírnál, de hangod nem talál utánam.

BENEY Zsuzsa: Barokk szonett

Te magad voltál-e, akit szerettem
gyáván, vadul – vagy a fénybe borult
pillanatok láncán, ki elvonult
triton-vontatta kocsiján, az isten?

S mikor kő-mását a zúgó vizekben
megismertem, s fölöttem kivirult
az égi rózsa, majd lassan kihunyt
kék égben fürödtem, vagy tengeredben?

Rejtőzöl káprázatod csillagában,
fény-szőtte, ágas-bogas éjszakában –
te létedben élsz – végzetemben én.

Ott találok rád, hol már nem reméllek,
mikor már nem követlek, utolérlek,
csak át kell lépnem sorsom peremén.

Devecseri Gábor: TAVASZ VAN, MÉGIS

Jó reggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöld selymű dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.

 Ellen Niit: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék, ragyogó tükör a tenger, 
s hogy rejtett aranyszemecskék kincsével tele az ember. 

Hogy járva a tengert, szembe kell szállni merészen a széllel, 
s akkor a hajós csodákra lel, az idő nagy titkokat érlel. 

Szálltam hát, Végtelen, feléd: hullámok pörölye paskolt. 
Ég s víz határa s a tengerfenék derengett: messzi, deres folt. 

S akkor megtudtam, hogy csak néha, nagyritkán kék a tenger, 
és hogy üres és szürke, még ha csillog is sokszor, az ember. 

Láttam földet, hol nincs tó, se folyópor és rög, semmi más: 
nincs aranyszem a porban, melyből ott gyúrják az ember fiát. 

De tudtam: Nincs szebb feladat, mint vágyva előre törni: 
keresni, kutatni, hol rejlik a mag, s szeretni, és gyűlölni. 

És látni, hogy néha szürke homályon, átragyog kéken a tenger, 
s tudni: tisztább öröm nincs a világon mint az, ha ember az ember. 


                                                           Fordította: Képes Géza

Sík Sándor: Kék csend

CSABAI Andrea: Senki se értse

(Levél Barátomnak)

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ráhajol az ég a tó vizére,
fák bújnak össze messzi távol,
csended mindig hallat magáról.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
ne legyen benned több világvége,
s mikor a szél újra földhöz ér,
virágát bontsa nyárban a tél.

Úgy írom meg, hogy senki se értse,
emlékezz milyen az álmod kékje,
elég ha mi tudjuk ez áldás,
azt akarom, mindent fényben láss.

MÉCS László: A mesterek utcájában

Megyek az utcán. Egy öreg cipész
épp műhelyének ajtajában áll,
s egész lényemből, mint egy műítész
csak a cipőmet nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, cipőm nem éppen műremek.

Tovább megyek. A ruhák mestere
azt vallja, hogy az embert a ruha
teszi s vizsgálgat válltól lefele,
civil ruhámat nézi: mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, ruhám nem éppen műremek.

A borbély áll a borbélybolt előtt,
víg szarkafészek-vágyú tincseim
táncát szemléli és sem agyvelőt,
se hírt nem véve számba, mosolyog.
A két orcámon enyhe pír remeg:
igaz, hajam nem éppen műremek.

Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere,
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?

DEVECSERI Gábor: Tavasz van, mégis

Jó reggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöld selymű dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.