kék

Szabó Lőrinc:Nyitnikék

Balogh József: Mit kívánok

szép szerelmet, hű türelmet,

utakhoz fényt, csodát, álmot,

békességes boldogságot,

magyar szót és égre kéket,

emberarcú emberséget,

verseket, célt, igazságot,

daltól derűs jobb világot,

bokrok mellé társnak fákat,

napfényt, amely el nem fárad,

tekintetet szembe nézve,

éjt meg nappalt soha félve,

kézfogásos tiszta csöndet,

és mosolyból minél többet!

Ha elég veszteség ért, idővel a múlt azzá lesz, ami a jövő volt kezdetben: kéklő messzeség, amelybe álmodozva belefeledkezhetünk, látóhatár, amely mögött bármikor lehetséges a reményfutam, s ahol, hiába múlt el minden, egyszerűen mindig megmaradt a talányos remény.

Pieter Frans Thomése

Orosz István:  Fecskeszárnyak


A parti fecske röpte íve által
Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal,
És túlhevült planétaként remegve
Csak áll a fény, akárha teste lenne,
Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy
Fölpúposul a menny, aztán alárogy;
Csak transzparenciák, csak áthatások,
A kadmium a gézen átszivárog,
És fénytörés csak, és a fénytörésben
Már szinte látni, vagy nem látni mégsem,
Csak sejteni és emlékezni rája:
Ez volt a színek ős-alkímiája;
Mindegyik rész az egészet idézi,
A táj a tájban nem-euklidészi,
Egy régi évszak színe hull alá ma
Haránt a Rókarántó homlokára,
S a vászon másik oldalán az égbolt
Fényszítta szőke színe néha kék volt,
Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra,
Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva;
S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok
Kimetszik újra, s éppen azt az arcot;
A formák közt a távlattanra látni,
Az édenkertig nézhet vissza bárki,
S a szemsugár, akár a húr feszül meg
Orsóin ott a lüktető időnek.

Gerzson Pál festménysorozatához

KAMARÁS Klára: Nyárfa tövén

Szép ez a táj. Ápoltak a kertek:
sort szaporázik a friss vetemény.
Nyárfa tövében írom a verset,
dúdolom halkan: nyárfa tövén…

Nyárfa tövében álmodom álmom…
pisztrángos patakot,
kék tengert, tarka reményt.
Hervad már virágkoszorúnk,
nem táncol rajta a fény.
Dúdolom mégis: Táncol a fény!
– dúdolom itt a nyárfa tövén.

Nyárfa tövére hullik a könny is,
messziről int egy szürke karó,
kalapján síró verebek ülnek,
hófehér ingét tépi a szél.
Nyárfa tövén, dúdolom én:
Tépje! Csak tépje a szél!

KORMÁNYOS Sándor: Nyári reggel

Rezdül a szél, mint hosszú sóhaj
lüktet a fákon lágy remegés,
hajnali csendű kis levelek közt
zizzenő szárnyú zöld lebegés.

Álmosan bomlik fátyla a ködnek
gördülő könnyét törli a rét,
fénysugarakká szökken a harmat
ritkuló pára jelzi helyét.

Friss kacagással zendül az erdő
kék mosolyát ha szórja az ég,
kerge rigókkal szárnyal a reggel
szárnysuhogástól csattog a lég.

Fénysugarakban fürdik a dallam
dúdol a hangja zümmög a rét,
méheket zsongat röptet a szélbe
messzire hordva a nyári zenét.

Eugene GUILLEVIC: Recept

Végy egy régi-régi cseréptetőt
Jó mélyen bent a délutánban.

Tégy mellé, de egész közel
Egy szép magasba-szökkent hársat,
Ahogy a szélben ing.

Rakjál fölébük
Kéklő eget, amit fehér
Fellegek mosogatnak.

Hagyd, hogy tegyék a dolguk
Nézd őket.

Somlyó György fordítása

JANICSÁK Veca: Kék angyal

A kék angyal álmomra szállt,
Azt súgta, várj még, csak várj,
Szép csendben múlhat sok év,
Eljön a nap, hogy ébredj,
Szállj végre már!

Láttam, a föld az éghez ér,
Hogy szárnyak nélkül nem repít a szél,
De az a hang - néha új útra hív,
Mélyen a szívemben
Ha súg…


 Az életed vár
Mennyi gyönyörű változás,
Óh, végre megtalál,
Túl ér a hegyeken, falakon, szíveden átjár,
Halld a zenét, csak egy dal, talán csak érzés,
Nem tudod még, hogy miért,
Csak kér, csak hív!

Óh, ha úgy érzed, nem bírod már,
Hogy te vagy csak, aki mindent máshogy lát,
Megálmodtad, nagyon rég a csodát,
A kék angyal vár, engedd a szíveden át…

 Az életed vár
Mennyi gyönyörű változás,
Óh, végre megtalál,
Túl ér a hegyeken, falakon, szíveden átjár.
Halld a zenét, csak egy dal, talán csak érzés,
Nem tudod még, hogy miért,
Álmod egyre hív!
Még vár
Mennyi gyönyörű változás,
Óh, végre megtalál,
Túl ér a hegyeken, falakon, szíveden átjár.
Halld a zenét, csak egy dal, talán csak érzés,
Nem tudod még, hogy miért,
Álmod élni hív,

 Minden percért kár!

Óh, téged is vár,
De nézz a falakon túl…

Még vár
A gyönyörű változás,
Szíveden átjár,
Az életed láz,
Egy járatlan úton, falakon túl.
Ne add fel, ne dobd el, ne bújj el,
Ha jön a pillanat,
Nem számít, meddig tart még,
Csak élj, csak élj, csak élj!

MELEAGROSZ: Tavasz

Már elhagyja egünket a fergeteges, viharos tél,
jő a tavasz bíbor mosolyában hozva virágot.
Zöld pázsit-koszorút ölt kék hegyek orma magára,
bomlik az ágon a rügy, minden fa ma új levelet hajt.
Jó harmattal a fűnövelő Nap itatja a rétet,
rét iszik és kacag is, míg felpattannak a rózsák.
Boldog a pásztor, amíg nádsípját zengeti vígan,
kecskék pásztora kis gödölyéit nézi örömmel.
Már a habok hátára bocsátja hajós a hajóját,
langy Zephürosz biztos fúvása feszíti a vásznat.
Hangos szóval már evoét kurjant a borággal
járó Bakkhosz népe: fejük repkény koszorúzza.
Már a tehén-testben született méhek nekiesnek
mesteri munkájuknak, rakni a szépmívű lépet
gyönge viaszból, hószín sejtekből a kasokba.
Mindenféle madár harsányan zengi dalát már,
tenger színén jégmadarak, fecskék eresz alján,
és a folyó partján hattyú, a pacsirta ligetben.
Föld ha virul, ha a fák lombjuknak örülnek, a pásztor
sípján játszik már, hogy a nyáj hallgatja gyönyörrel,
tengert jár a hajós bátran, táncol Dionüszosz,
s mindenféle madár dala mellé dongnak a méhek:
hogyne dalolna a költő is szép dalt kikeletkor.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)