Diego Valeri: VELENCE
Ismerek én egy várost: noha földi,
olyan különös és olyan csodás-szép,
mintha délibáb volna, égi játék
a látomás, mely szívünket betölti.
Ha fátyolozza rózsaszínű leple,
templomok, kertek és kétféle kék közt,
a tenger árja és az alkonyég közt,
s a paloták is már csupán libegve.
Csupa változás! Hajnalban, ha gyöngéd,
fehéres napsütésben szertenézel,
fakón sugárzik még mosolya széjjel,
és ragyogása zárt, akár a gyöngyé.
Arany-koporsó, szikrázik a fénye,
ha egy-egy alkony felizzik pirosra,
hatalmas hajó, amelyen vitorla
duzzad a messzi partokat igézve.
A nyurga tornyokat, telt kupolákat,
mikor a hold teleírja ezüsttel,
és úgy kígyózik száz vénán keresztül
a fekete víz, hogy álmodni bágyad:
olyan ámulat és örökös újság,
melyet néven ugyan hogy is neveznél?
Az édességes sziget, csupa rejtély
a végtelen képzeletbeli ország.
Rába György fordítása
