Müller Péter: Varázskő
A lelked nehéz, az életed is nagyon nehéz. Minden elveszett. De fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Jé, mondod, és lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban és merészebben - és fölszállsz! És elhagyod a földet, a mocsarat; minden bánatot, gondolatot és nehézséget. És szállsz!
Tiérd a kék ég. A csillagok. A végtelenség...
Igen... Nem köt semmi.
Sem a saját lelkem, sem ez a vesztébe rohanó, beteg világ.
Innen a magasból megkisebbednek a gondok, élhetővé válnak a szenvedések, megszűnnek a félelmek...
