kék

TÓTH Krisztina: Cicc

Egy csillagrendszert egyengettek a padlón,
fölemelték, keringtek vele hosszú táncban.
Eltelt az év, lepergett lassan, nem maradt nyom.
Tavasszal titkos tűlevelet találtam.

Mért kellett azt a hosszú égősort kibogózni?
Mért kellett együtt bevonszolni a teraszra
azt a halott fát? Mért kellett hazahozni,
vajon pontosan mikor kezdődött el az akkor?

Működött, de csak az egyik fele égett.
Úgy forgatták, hogy azért ne nagyon látsszon.
Volt más a fán, csillagszórók, libegő fények,
végül is nem ezen múlt a karácsony.

Angyal nézte a kertet, kék, idegen hold.
Az egyik kiment a szívével társalogni.
Mire gondolt, miközben másra gondolt?
Hosszú sora van annak, nem kéne kibogózni.

Hova gondolt, mikor máshova gondolt,
mikor a teraszajtót is nyitva hagyta?
A hült helyek melegét keresve jött, dorombolt
a kerten át, de visszafordult a macska.

Csendes éj volt, csak a tűlevelek peregtek.
Cicc, cicc. Kérdés és félelem volt szemében.
Melyik égett ki? Nézzük az összeset meg?
Hol bújt meg eddig. Hogy szúr. Nem is értem.

JAKOVICH Ferenc: Sió

Te
kék
folyó!
Te
szép,
te
jó!

Oly
jó,
ha
jő
hajó!

Papának... 
Isten veled

Ellen Nitt: Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó -
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

Somlyó Zoltán: GALAMB

A fák alatt már hervadott a gyep
és jött az ősz már, egyre közelebb.
Érett gyümölcsök sóhajtoztak ott
s a bágyadt szél bús illatot hozott.
Kék fátyolával elrepült előttem,
mint kék madár, mely ágrul ágra röppen.
Utána néztem....kicsi kék galamb...
És így lett dél, megszólalt a harang:
messziről zengett s nagyon messzire,
mint távol-kedves szerelmes szive.
S a fáradt őszben nagyon csendesen
utána sóhajtottam: kedvesem....

Marina Cvetjana: Neved

Neved-madárfiók tenyeremben.
Neved-mint jégcsap üdíti nyelvem.
Szájmozdulat-egyrezzenetű.
Neved-öt betű.
Szép labda, égbe szökkenő.
Ezüstszínű csengő.

Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji dobogás úgy enyész el.
Verdes, mint a magány,
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.

Neved-tudod mi nekem?
Neved- csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged,
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású hűs italom,
neved álom, mély nyugalom.

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság

Jó volna ilyen édes-álmoson
ráfeküdni egy habszínű felhőre,
amíg az égen lopva átoson.

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel
aludni rajta, lengve ringatózni
acélkék este, biborfényű reggel.

Felejtve lenne minden lomha kin,
álmot súgna illatosan ágyam:
vattás-pihés hab, lengő grenadin.

És az Isten sem nézne rám haraggal,
csak mosolyogva suttogná a szélben:
Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.

Dsida Jenő: SZEPTEMBER

Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halaványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.

Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
Pirosodik a vadszőlő-levél.

Farkas István: Egy mozdulat

Sirály röpte vés
titokzatos jeleket
a kéklő égre,
a hullámzó víz felett.
Egy mozdulat két helyen

Sárhelyi Erika: A világ néha

A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben,
Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben.
Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány,
Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.

A világ néha ordító, farkasfogú rémség,
Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség.
Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság,
Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.

A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult,
A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult.
Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén,
Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén

Egry Artúr: Áhítat

Csak némán mozog az ajkam,
Úgy, mint imát rebeg, ha baj van,
Itt zümmög szívemben, halkan,
Egy nyárvégi, kék, fénylő dallam.